Kisvirág

 photo kisvirag5_zps2bcad3b7.gif

zenedoboz

2010. november 17., szerda

Ajándék ötletek

A neten barangolva találtam rá ezekre a feliratokra.
Humorosak és mélyen szántó gondolatok egyaránt találhatók itt, s ha szeretnéd magadénak tudni, vagy csak ajándékba adni a következő linkre kattintva megteheted.
Tengernyi ajándékozási ötlet és webáruház is.











2010. november 4., csütörtök

Férjemnek

CSAK ENNYI


Amit ma megtehetsz, kevés,
mégse halaszd el holnapig;
részekből teljesül az egész,
nagy szívvel tedd meg a kicsit.


Amit ma eltehetsz se sok,
- nincsenek garasos csodák, -
de valaki örülni fog
még ennek is, hát add tovább.


Ezer szóból csak egy igaz,
és sok beszéd elrejtheti,
ha rábukkannál, melyik az,
ne tétovázz kiejteni.


Naponta egy lépést tehetsz,
hogy messzi célodat elérd,
de ne csüggedj, Akit szeretsz
ugyanígy elindul feléd . 

/Fésűs Éva/



 

SZERETET

Jól tudom: a fényt a szemem itta,
a dalt a fülem fogta,
a simogatást a kezem érezte,
szép utakon a lábam vitt,
és a gondolatok a fejemben születtek,
mint az ég távoli villódzása,
de mindezt a szívem gyűjtötte össze,
és belőle lett minden, ami
Szeretet.

/Fekete István/



ÜZENET

...tétova félénk mozdulat
varázslat ez féltelek,
sorsunk most lelkünkben kutat
ölelkező üzenet

vártalak, tudtam érkezel
vágyunk örök, s végtelen
szívemben laksz, hát létezel
itt őrizlek csendesen

ha vallomáshoz nincs szavunk
segít majd a képzelet
érezzük egymásért vagyunk,
sötét lenne nélküle.

/Lupsánné Kovács Eta/




2010. október 29., péntek

ÉDESnek

 

 

 Ne állj meg sírva


Ne állj meg sírva nyughelyem előtt,
Ne hidd, hogy alszom, hisz ott sem vagyok.
A halkan fúvó szellőben találsz meg,
És a hóban, mely gyémántként ragyog.
Vagyok a napfény érett búzatáblán
Őszi eső, mely gyengéden alászáll.

Ha kora reggel egyszer arra ébredsz,
Hogy madárraj száll arra szárny suhogva,
Ha szíved csendes éjben engem érez,
Én sugárzom rád, csillagként ragyogva.

Ne állj hát sírva nyughelyem előtt,
Emlékezz rám, és a halál
nem vesz rajtam erőt!

/Greg Schreiner/

 

Csepregi Éva : Mama - dalszöveg

Köd előttem, köd utánam,
valahol az éjszakában
rohanok a fátyolból szőtt utakon.

Mama, kérlek, vigyázz még rám,
előttem hosszú út áll,
te tudod, honnan jött és hova tart.

Már ismered a végtelent,
szférák zenéje dalol neked,
és tiéd lett a fény, az a fény.

Szállj, angyalszárnyakon,
az idő tengerén várnak rád a csillagok.
Szállj a messzeség felé,
hol véget ér a gond, s nincs már többé fájdalom.
Vár az éj, mely könnyű álmot ád,
te legyél, ki új mesét talál.

Köd előttem, köd utánam,
rohanok az éjszakában,
emléked kísér most az utamon.

Odafönn már semmi sem véges,
meséld el az új meséket,
ha az álom engem is örökre betakar.

Már ismered a végtelent,
szférák zenéje dalol neked,
és tiéd lett a fény, az a fény.

Szállj, angyalszárnyakon,
az idő tengerén várnak rád a csillagok.
Szállj a messzeség felé,
hol véget ér a gond, s nincs már többé fájdalom.
Vár az éj, mely könnyű álmot ád,
te legyél, ki új mesét talál
nekem
majd.

Szállj, angyalszárnyakon,
az idő tengerén várnak rád a csillagok.
Szállj a messzeség felé,
hol véget ér a gond, elmúlik a fájdalom.
Vár az éj, mely könnyű álmot ád,
te legyél, ki új mesét talál
nekem
majd
talán...

/szövegíró : Kitaro - Csepregi Éva/

 



2010. október 25., hétfő

Emlékezés...

 Szívünknek kedves emberekről,
akik bár testi mivoltukban nincsenek velünk,
de szívünkben, lelkünkben ott élnek örökre.



Emlékezzünk kegyelettel
Ezernyi apró fény, sok pici mécses lángja
félénken pislákol, a szél, ha útját állja...

Itt van ma köztünk mind, aki elment,
akkor is, ha még nem nyert kegyelmet,
akkor is ha csillag lett az égen,
vagy utolsó erejével vajúdta, hogy: MÉG NEM!

A holtak útját járjuk szüntelen.
Felemel minket a gyász:
- A megérett kalász learatva,
de ami még nem szökkent szárba...
Ó mondd, minek?
Nevek és arcok vonulnak sorba.
Ifjak, öregek, mind ki megpihent.
Arcukat látni vélem a kis mécsesek
lángjai felett.
Visszatérnek, hogy figyelmeztessenek:
- Az élet mulandó, nehéz a feszület.
Mert ahol ők most lakoznak, csönd van és magány.
Csak maradjunk itt a földön, amíg lehet!

Síri a csönd és méltóságteljes,
s mi, akik vesszük az üzenetet, fejet hajtunk előttetek!

Emlékük legyen áldott, nyugalmuk csendes,
Gyászunkban legyen az Úr hozzánk kegyelmes! 
/Török Stenczer Enikő - forrás poet.hu/


"Az emlékezés mindig sajnálkozás is, hogy a jót, amink volt, az idők folyamán el kellett vesztenünk, és a rossz nem lett jobbá." 
 /Erich Maria Remarque/




Néha megállt az evésben, s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegeznek, s a föld, ahol ül, azért meleg, mert előbb ült már rajta valaki. "Itt volt a fal" - mondta Matula, de hol vannak a kőművesek, akik rakták, hol a kéz, amely a habarcsot keverte, hol a gondolat, ami az egészt teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el, csak megváltozik.
Fa lett belőlük? Madárszó, virág, tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel, a gondolattal? Belerakták a falakba, vagy itt kereng, és megérinti az ő képzeletének húrjait?
Mi lett belőlük, mi lett belőlük? Föld, víz, elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom, az öröm, a sírás, a kín, a mámor, a harag, a békülés, a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket, és magukkal vitték?
/Fekete István/

 


A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél.
Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj. 
/Henry Scott holland kanonok/




Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem, azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat. Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok.
/Szabó Lőrinc/


 

Valaki mindig elmegy közülünk,
s magával visz egy darabot a szívünkből.
Mozdulataikat, szavaikat ismételjük újra és újra,
mintha csak így próbálnánk éltetni magunkban.
Látjuk, ahogy odafentről fénylő csillagként
ragyognak ránk. Ajkukon eddig sohasem hallott
dallamok születnek. Dallamok, amelyek
csak nekünk szólnak.
Nekünk, az itt maradottaknak.
Így értjük meg, hogy nincs értelmetlen élet,
mert egy valami értelmetlen csak: és az a halál!
Tovább őrizve szívünk mélyén, minden
lélegzetvételünkben, gyertyalángba lobbant emléküket.
Valaki elment közülünk.
Örökül hagyva ránk emlékképeket.
Itt hagyva egy ki nem hunyó gyertyafényt.
Mert szívünkben és életünkben
ŐK a Nap, a Hold és a csillagok, a bolygók,
melyek körülöttünk forognak végtelen időkig.

/Szomorúfűz/

 

2010. szeptember 24., péntek

Holdfény




Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkoz­hatunk újra.

Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszer csak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad.
Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.

Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.
Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.
Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek.
Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.

Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.

Gyere...
Várlak...
Nagyon...

Egyszer azt mondtad, hogy jártál a Titkok Kertjében.
Én is ráleltem a Kapura, beléptem a Kertbe és mindazt a sok szépet, amit ott találtam, Neked adom.

forrás: Őri István A tündérkert virágai - részlet





Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne:
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomorú lenne.
 
Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe.
 
A szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

/Paul Verlaine: Holdfény/

 

Flag map

Flag Counter