Május 31.

1931. május. 31. - 2008. március. 08.

Van az emlék (...). Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit. Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban. És benned. Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot. Az életet. Az emléket, amely tovább él. Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is. Így válik az emlék jelenné, jövővé. Lehet ennél többet hagyni?

Csitáry-Hock Tamás

Emlékezés

Elhunyt szeretteimre emlékezve

Ma 38 éve, - kimondani is sok -, hogy meghalt apukám, az édes mostoha. Rá és a többi szerettemre, köztük a legdrágább Édesre gondolok, igyekezve megőrizni a legjobb képet róluk.

Édesanyám temetésén hangzott el:

arra gondolj, hogy mennyi jót tett, milyen vidám és humoros volt. S valóban, csak erre szabad gondolni, mert különben megszakad a szív. Így sem könnyű, de a pozitívumokra sokkal jobb érzés emlékezni.

Jancsi emlékére

A közelmúltban - 2012. október 27-én - hunyt el, egy szívemnek kedves ember, Körmendi Jancsi aki humorával vidámmá varázsolta környezete életét. Jó, hogy rá is úgy tudok emlékezni, ahogy megcsillan mosolygó szeme, miközben kifogyhatatlanul ontja a vicceket.

Sajnos sokan mentek el a barátok és ismerősök közül. Rájuk is szeretettel gondolok és a mosolygós arcukat látom.

Keserédes a mosolyom, de ők sem szeretnék másképp, hogy emlékezzek. Sírni azért szabad és kell is, mert általa megkönnyebbül a lélek.

S végül az elmaradhatatlan idézetek, melyek elmondják az elmondhatatlant.

"A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog. Valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj." 

Scott Henry

"Akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket. Ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban." 

Rowling K. J.

" Ne sírj,azért mert szeretsz!

A halál nem jelent semmit,

csupán átmenet a másik oldalra.

Az maradtam,aki,vagyok,és te is önmagad vagy.

Akik egymáséi voltunk, azok vagyunk mindörökre.

Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig szoktál, ne keress új szavakat

Ne fordulj felém ünnepélyes arccal,

folytasd kacagásod, nevessünk együtt, mint mindig tettük!

Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts!

Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is hallható volt,

ne árnyékolja be távolságtartó pátosz!

Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más,

A fonalat nem vágta el semmi,

miért lennék a gondolataidon kívül....

Csak mert a szemed most nem lát engem, 

nem vagyok messze, ne gondold.

Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.

Meg fogod találni a lelkemet és benne egész letisztult,

szép, gyöngéd szeretetemet.

Kérlek, légy szíves...ha lehet,töröld le könnyeidet,

és ne sírj azért, mert annyira szeretsz...."

Márai Sándor

Ne sírj...

"Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani." 

Jókai Mór

"Az emlékezés az, ami elválaszt bennünket embernek. Mi vagyunk az egyetlen faj, aki foglalkozik a múlttal. Az emlékeink hangot adnak nekünk. Tanúskodnak a múltról, hogy mások tanulhassanak belőle, hogy ünnepelhessék sikereinket, és figyelmeztetve legyenek a hibáinktól. Sokféleképpen értelmezhetjük törékeny létezésünket, sokféleképpen adhatunk neki jelentést, de az emlékeink adják meg a célját, és adnak hozzá összefüggést. Itt találhatjuk az elképzelések, félelmek, szerelmek, megbánások egyéni tárházát." 

Hősök c. film

"Amikor meghal valaki, akit nagyon szerettünk, azt érezzük: számunkra megállt az élet. Az ismerősök egy percre elhallgatnak, emlékeznek az elhunytra. Néhány napig talán gondolnak az itt maradott, gyászban lévő hozzátartozóra is. Napok vagy hetek múlásával a világ elvárja, hogy úgy éljük az életünket, mintha minden rendben volna. Pedig mi tudjuk, hogy semmi sincs rendben. Hogy a mi kicsiny világunk összeomlott, és már soha semmi sem lesz olyan, mint eddig volt."

"A gyász, csakúgy mint a halál egyetemes. Tetőtől talpig bejárja az embert. Hiányzik. Az ölelése, az érintése, a hangja, a keze. A szeretete nem. Velem van és bennem. Milyen jó emlékezni! Pedig fáj, nem is akárhogyan, nagyon-nagyon."

forrás: gondola.hu, sulinet.hu

A szeretet soha el nem fogy...

Jancsi emlékére 

Egy kedves barátért ég sok gyertya, 

ki vidám ember volt, s mosolygott arca. 

Amikor találkoztunk vele, 

mindig huncutul csillant meg a szeme. 

S nem maradhatott el a vicce se. 

Immár odafönn mulattat, 

kacag a menny. 

S a hátra hagyottak, 

csak sírnak idelenn. 

Jancsiért ég ez a mécses, 

vidám ember volt, 

erre emlékezz. 

Csiszi 

2012-10-30. 10:00 Monor
http://poet.hu/vers/98930

Március 8.

Szívemnek kedves férfiembereim már megköszöntöttek nőnap alkalmából. Boldog és büszke is vagyok, hogy nem csak ezen a napon gondolnak rám tettekben és szavakban is. Köszönöm nekik itt is.

Reménykedem, hogy idővel az unokám is csatlakozik hozzájuk.

Ez az a nap, melyben az örömbe, üröm is vegyül. Már 4 év telt el azóta, hogy drága Édesanyám itt hagyott bennünket. Immár "csak" lélekben van velünk, mert hogy ott van azt érzem.

Itt vagy velem, mert szinte nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rád. Ha csak egy futó pillanatig is.

Itt vagy velem és bennem, a mozdulataimban a viselkedésemben.

Itt vagy velem, mert néha szinte hallom - hogyha botorságot gondolok vagy teszek - a hangodat, s amit mondasz.

Itt vagy velem és itt leszel mindörökre. Amíg csak élek.

Senki nem vehet el, most már örökre a szívemben maradsz.

Égnek a mécsesek most is. Szeretettel gondolok rád, megköszönve most is mindazt a jót és szépet, amit adtál s amire tanítottál. Boldog vagyok hogy ezt még életedben mondhattam neked többször is.

S köszönöm drága családomnak a támogatását, mert talán most már elhiszem, hogy megtettem mindent, amit emberileg lehetséges és megbocsájtottam magamnak, amiért a végső percekben nem foghattam a kezed.

Édesanyácskám nagyon szeretlek és rettenetesen hiányzol. Olyan jó lenne hozzád fordulni tanácsért, vagy bármi egyébért. Olyan jó lenne hallani a hangod és olyan jó lenne érezni az ölelésed.

Most már az illatod sincs meg a ruháidban, erre akkor döbbentem rá, amikor lánykám itt volt és a kedvenc mellényedbe fúrta fejét, majd hangosan felzokogott: Anyuuuuuu, nem érzem Dédi illatát. S ha mégis, néha nyomokban felfedezek valami kicsinykét, örömmel újságolom Zsuskánknak.

Édes Dédi, boldog lennél az unokáimmal. Ahogy imádtad Szandit, ugyanúgy rajonganál Pistuért is. Már ismer ő is és tudja, hogy aki a szekrénytetején levő képről mosolyog rá, az a Dédike. Fel kellett rakni mert előszeretettel simogatta s féltünk, hogy eltörik.

Milyen csodálatos lett volna, ha Mamóval együtt ünnepelhettétek volna a 80. születésnapotokat. Mert így lett volna.

Tudom, hogy boldog lettél volna itt is, az új otthonunkban. Tervezted te is, hogy milyen jó lesz, amikor a kertben ücsöröghetsz vagy netán valamicskét dolgozgathatsz. Sajnos az élet nagy rendező és közbe szólt. De te akkor is itt vagy velünk mindennap.

Szeretlek Édesanya és örülök, hogy a gyermeked lehettem.

"Mindazokért akik nincsenek itt..."

PiriNagyó

Nagyóka, Csipet-barátnőm, már csak gondolatban nyújthatok Neked virágot.

Szeretettel gondolok rád ezen a napon is, hiszen ez volt a te neved napja.

Köszönöm a jó sorsomnak, hogy megismerhettelek. Köszönöm, hogy részese lehettem életed egy szeletkéjének és szeretetednek.

Nagyónak


Testi mivoltodban már nem vagy velünk

de mi örökké emlékezünk,
mert szeretünk.

Gondolatainkban, beszélgetéseinkben,

mindig itt vagy.

A kéklő fellegekben,

mosolyod is örök.

/2011. január 18. - Csiszi/

A barát egy mosoly, mely bátorít, ha félsz;
a barát a taps, mely ujjong, ha célba érsz.
A barát egy kéz, mely felhúz, ha elestél;
a barát az álom, mit éberen kerestél.
A barát egy könnycsepp, mely érted hull, ha baj van;
a barát gyémántpáncél, óv téged a harcban.
A barát egy nevetés, mely felharsan, ha meglát;
a barát egy rózsakert, mely Neked nyitja bokrát.
A barát egy csillag, mit az éj varázsol;
a barát egy dallam, mit meghallasz bárhol.
A barát a láng, mely kitáncol a tűzből;
a barát az emlék, mit szívedben őrzöl.
A barát is csak ember,s néha tán hibázik,
de szeret, s ha nincs veled, érzed, hogy hiányzik.

/ismeretlen/

ÉDESnek

 

 

 Ne állj meg sírva

Ne állj meg sírva nyughelyem előtt,

Ne hidd, hogy alszom, hisz ott sem vagyok.

A halkan fúvó szellőben találsz meg,

És a hóban, mely gyémántként ragyog.

Vagyok a napfény érett búzatáblán

Őszi eső, mely gyengéden alászáll.

Ha kora reggel egyszer arra ébredsz,

Hogy madárraj száll arra szárny suhogva,

Ha szíved csendes éjben engem érez,

Én sugárzom rád, csillagként ragyogva.

Ne állj hát sírva nyughelyem előtt,

Emlékezz rám, és a halál

nem vesz rajtam erőt!

/Greg Schreiner/

 

Csepregi Éva : Mama - dalszöveg

Köd előttem, köd utánam,
valahol az éjszakában
rohanok a fátyolból szőtt utakon.

Mama, kérlek, vigyázz még rám,
előttem hosszú út áll,
te tudod, honnan jött és hova tart.

Már ismered a végtelent,
szférák zenéje dalol neked,
és tiéd lett a fény, az a fény.

Szállj, angyalszárnyakon,
az idő tengerén várnak rád a csillagok.
Szállj a messzeség felé,
hol véget ér a gond, s nincs már többé fájdalom.
Vár az éj, mely könnyű álmot ád,
te legyél, ki új mesét talál.

Köd előttem, köd utánam,
rohanok az éjszakában,
emléked kísér most az utamon.

Odafönn már semmi sem véges,
meséld el az új meséket,
ha az álom engem is örökre betakar.

Már ismered a végtelent,
szférák zenéje dalol neked,
és tiéd lett a fény, az a fény.

Szállj, angyalszárnyakon,
az idő tengerén várnak rád a csillagok.
Szállj a messzeség felé,
hol véget ér a gond, s nincs már többé fájdalom.
Vár az éj, mely könnyű álmot ád,
te legyél, ki új mesét talál
nekem
majd.

Szállj, angyalszárnyakon,
az idő tengerén várnak rád a csillagok.
Szállj a messzeség felé,
hol véget ér a gond, elmúlik a fájdalom.
Vár az éj, mely könnyű álmot ád,
te legyél, ki új mesét talál
nekem
majd
talán...

/szövegíró : Kitaro - Csepregi Éva/

 

Emlékezés...

 Szívünknek kedves emberekről,

akik bár testi mivoltukban nincsenek velünk,

de szívünkben, lelkünkben ott élnek örökre.

Emlékezzünk kegyelettel

Ezernyi apró fény, sok pici mécses lángja
félénken pislákol, a szél, ha útját állja...

Itt van ma köztünk mind, aki elment,
akkor is, ha még nem nyert kegyelmet,
akkor is ha csillag lett az égen,
vagy utolsó erejével vajúdta, hogy: MÉG NEM!

A holtak útját járjuk szüntelen.
Felemel minket a gyász:
- A megérett kalász learatva,
de ami még nem szökkent szárba...
Ó mondd, minek?
Nevek és arcok vonulnak sorba.
Ifjak, öregek, mind ki megpihent.
Arcukat látni vélem a kis mécsesek
lángjai felett.
Visszatérnek, hogy figyelmeztessenek:
- Az élet mulandó, nehéz a feszület.
Mert ahol ők most lakoznak, csönd van és magány.
Csak maradjunk itt a földön, amíg lehet!

Síri a csönd és méltóságteljes,
s mi, akik vesszük az üzenetet, fejet hajtunk előttetek!

Emlékük legyen áldott, nyugalmuk csendes,
Gyászunkban legyen az Úr hozzánk kegyelmes! 

/Török Stenczer Enikő - forrás poet.hu/

"Az emlékezés mindig sajnálkozás is, hogy a jót, amink volt, az idők folyamán el kellett vesztenünk, és a rossz nem lett jobbá." 

 /Erich Maria Remarque/

Néha megállt az evésben, s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegeznek, s a föld, ahol ül, azért meleg, mert előbb ült már rajta valaki. "Itt volt a fal" - mondta Matula, de hol vannak a kőművesek, akik rakták, hol a kéz, amely a habarcsot keverte, hol a gondolat, ami az egészt teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el, csak megváltozik.

Fa lett belőlük? Madárszó, virág, tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel, a gondolattal? Belerakták a falakba, vagy itt kereng, és megérinti az ő képzeletének húrjait?
Mi lett belőlük, mi lett belőlük? Föld, víz, elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom, az öröm, a sírás, a kín, a mámor, a harag, a békülés, a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket, és magukkal vitték?

/Fekete István/

 

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél.
Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj. 

/Henry Scott holland kanonok/

Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem, azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat. Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok.

/Szabó Lőrinc/

 

Valaki mindig elmegy közülünk,
s magával visz egy darabot a szívünkből.
Mozdulataikat, szavaikat ismételjük újra és újra,
mintha csak így próbálnánk éltetni magunkban.
Látjuk, ahogy odafentről fénylő csillagként
ragyognak ránk. Ajkukon eddig sohasem hallott
dallamok születnek. Dallamok, amelyek
csak nekünk szólnak.
Nekünk, az itt maradottaknak.
Így értjük meg, hogy nincs értelmetlen élet,
mert egy valami értelmetlen csak: és az a halál!
Tovább őrizve szívünk mélyén, minden
lélegzetvételünkben, gyertyalángba lobbant emléküket.
Valaki elment közülünk.
Örökül hagyva ránk emlékképeket.
Itt hagyva egy ki nem hunyó gyertyafényt.
Mert szívünkben és életünkben
ŐK a Nap, a Hold és a csillagok, a bolygók,
melyek körülöttünk forognak végtelen időkig.

/Szomorúfűz/