Őszi versek, gondolatok

Zelk Zoltán: Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök,

dalt próbál szegény, a füvek között.

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó -

nem nótaszó ez már, de búcsúszó.

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.

Közelg a rozsdaszínű áradat.

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött -

elnémul a rigó, el a tücsök.

Mily korán jő, mily korán tör felénk -

hogy kortyolnánk még a nyár melegét!

Be üres is volt idén a pohár,

be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák

az őszi ég keserű sugarát.

Hiába isszák, nem ad már erőt,

csügged az ág, sárgára vált a zöld.

Csügged az ág, ejti leveleit.-

Ó, ha az ember is a bűneit

így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,

de állhatnék telemben bűntelenül.

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös

sárgarigó délre.

Sárgul az árva diófa

zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a

színarany rigó-szárnyak,

elszállnak ők is a szélben

puszta határnak.

Áll a diófa, és érett

kincsei válnak tőle:

szellő ha bántja az ágat,

buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés

támad, ha jön az ember,

s bottal az ágak bogára

boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba

kopog a dió-zápor,

burkos dióra a gyermek

kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom

zaját a jó örömnek,

darálók forognak, diós

mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban

meg kell maradnunk jónak

s tisztának is, hogy örüljünk

csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a

picike dió-csónak,

s lomb zöldül újra a füttyös

sárgarigónak.

Hárs László: Levél az erdőből

Az erdőből egy levelet

hozott a posta reggel,

egy száraz tölgyfalevelet,

néhány sor zöld szöveggel.

Az állt rajta, hogy eljött az ősz,

a nyáridőnek vége,

most már a néma télre vár

az erdő és vidéke.

A mackó barlangjába bújt,

elköltöztek a fecskék,

a tisztásoknak zöld füvét

lerágták mind a kecskék,

nem hegedül a zenekar;

nagy most a tücskök gondja,

és újdivatú kalapot

nem visel már a gomba.

Szétosztotta a körtefa

a fanyar vackort régen,

nincsen levél a bokrokon,

és pitypang sincs a réten.

Minden lakó elrejtezett,

Üres az erdő, árva.

S a szélső fán egy tábla lóg:

"Téli szünet van, zárva."

Zelk Zoltán: Őszi mese

Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.

-Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. -Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!

A falevél erre sírva fakadt.

-Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!

A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.

Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.

De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:

-Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?

De a falevél bizony nem tudta.

Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.

-Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!

Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.

-Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.

A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.

-Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger. 

Móra Ferenc: Levelek hullása

Tegnap reggel, amint kinyitottam az ablakot, odaesik a párkányra egy száraz falevél. Ősz a küldője, szélpostás a hozója. Megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan mintha ezüst porral volna behintve. Olvasni pedig ezt lehet róla:

Kergetem a falevelet,

hátamon hozom a telet,

Mosolygós a születésem,

Lucskos, sáros temetésem.

Hát ez így igaz. Az ősz az egyik kezével a nyárba fogódzik, a másikkal a télbe kapaszkodik. Az egyik szeme mosolyog, a másik szeme sír. Ahogy kinézek a ligetre, látom, hogy ezüstbe, aranyba, bíborba öltöztek a fák. De ez a nagy pompa nem tartós. Lekopaszítja a fákat egy szellőlebbenés, és a zörgő leveleket szerteszét hurcolja. Azokkal küldi az ősz az üzenetet embernek, madárnak.

Az embernek azt üzeni:

— Itt az ideje a gyümölcsszedésnek, kukoricatörésnek. Megérett a szőlő, lehet szüretelni, szántani, vetni.

Jön a köd, jön az ősz, jön a nátha, jön a köhögés. Jó lesz előszedni a meleg ruhákat.

A madaraknak küldi az ősz a legsürgősebb postát:

Készüljetek, fecske, gólya:

Itt az óra indulóra!

Szomorú a kert. Bánatosak a virágok, érzik hervadásukat. Róluk írta Petőfi Sándor:

Búsulnak a virágok,

Szegénykék betegek,

Nincs messze már halálok,

Mert a tél közeleg.

Mire a tél megjön, már csak egy-egy levél lebeg az ágak hegyén.

Az ősz a kedvenc évszakom. Szeretem, amikor a levelek vörösbe és narancsba fordulnak. Gyönyörű látványt nyújtanak a holdfényben, és elképesztő változáson esnek át. A tavaszi és a nyári zöldellés csak árnyéka a fák igazi valójának, ez a buja színvilág igazi csoda, és minden áldott évben bekövetkezik, amikor az éjszakák egyre hidegebbek lesznek. Mintha ezekkel a tüzes színekkel kárpótolnák, hogy eltűnik a meleg.

J. R. Ward