Egyszer volt...

Egyszer volt hol nem volt, a heted határon innen és túl megszületett egy gyermek.

Kislány, Judit Anna, ki második nevét édesanyjáról kapta.

Ez a kis gyermek sokat volt beteg, még a szeretet sem volt képes meggyógyítani.

Múltak az évek, édesanya testét-lelkét, erejét adta, hogy gyermeke jobban legyen.

Időközben a társ nélkül maradt és egyedül vívta harcát a fennmaradásért. Szerencsére egy jó testvér külhonból segítette és együtt lakott az édesanyjával. Ez valamennyire enyhítette az élet megpróbáltatásait.

S aztán, ha nem is fehér lovon, de betoppant a "királyfi", akivel összeházasodtak, s most már együtt nevelték a gyermeket. Laci király sajátjaként szerette Juditot, így Anna királynő minden téren boldog volt. De sajnos az élet nem fenékig tejfel, Anna királynő édesanyja boszorkánnyá változott és ott igyekezett megkeseríteni a boldog pár életét, ahol tudta. Ha kellett a gyermeken keresztül, aki ugyan az unokája volt, de egy jó kis intrikában ez mit sem számított.

Ez így ment nap mint nap, s végül a királyi pár és a nagymamakirálynő külön palotába költözött.

Múltak az évek és a nagymamát csak az unoka látogatta, de az élet már csak olyan, hogy haragot tartani a végletekig nem lehet, no meg Judit és nőtt-növögetett és kezdte látni az igazságot.

A kibékülés sokáig váratott magára, de eljött. Először Anna királynő, majd Laci király is elment a nagymamához. Sajnos ez a kedvező állapot nem sokáig tartott, mert először Laci király, majd a nagymama is távozott az élők sorából.

Utólag belegondolva, lehet, hogy a fentiek így intézték, hogy ne haraggal távozzanak a földi életből? Nem tudom, csak azt, hogy jó volt újra együtt.

S akkor és azután is maradtak ketten egymásnak a legdrágább Édesanya é Judit..

S nem sokkal ezután a királykisasszony is megismerte Életepárját, akivel összeházasodtak.

A legdrágább Édes, nem változott boszorkánnyá. Mindig azon volt, hogyan tud segíteni, ami néha már zavaró volt, de azt is meg tudták beszélni és úgy csinálták, hogy mindenkinek jó legyen. Voltak kisebb s nagyobb problémák, de szerencsések voltak és jól jöttek ki belőle.

Teltek-múltak az évek, az unokák is megnőttek és sajnos a legdrágább Édes beteg lett. Egyre többet került kórházba és az azt követő lábadozó időszakban, egyre többet és többet volt a gyerekeinél. Mert Ő már csak ilyen volt, a lánya mellett a vejét is nagyon szerette. Mindig úgy hívta: kisfiam vagy Karcsikám.

Több év után beleegyezett, hogy ideiglenesen odaköltözik hozzájuk. Csak azt nem szerette, hogy ahol a lánya lakott, nem volt lift, és a gyerekek a 4. emeleten laktak. Így egyre nehezebben és nehezebben közlekedett, míg végül már nem tudott lemenni és bezártnak érezte magát. Hiába ajánlották a kedves szomszédok, hogyha levegőre vágyik menjen át és üljön ki az erkélyre, nem tette.

Egyre kisebb lett és sovány, nagyon sovány. Törékeny, mint egy kis madár. De még így is néha-néha megcsillantotta fantasztikus humorát és akkor a szemei, szinte kiragyogtak az arcából.

Közben megszületett az első dédunoka is. Nagyon boldog volt s mindig mondta: Cicókám, ha te nem lennél, már én dsem

Az utolsó időkben, lánya szinte egész nap vele volt. A legdrágább Édes, önmaga árnyéka volt. Elérkezett 2008. március 8.-a, amikor ismét kórházba került és este 3/4 10-kor a gyerekeinél megszólalt a telefon. Az ügyeletes orvos közölte a felfoghatatlant, hogy a legdrágább Édes szíve megszűnt dobogni…

Anyák napja van. Ezen a napon még azok is felköszöntik az édesanyjukat, aki különben rá sem nyitja az ajtót, fel nem hívja. Szomorú, nem? Szokássá vált az ünneplés, ami nem baj, csak ne egyedül az a nap legyen kiragadva. Pláne az édesanyáknál, akik nélkül nem is lehetnénk. Ilyenkor nem csak az otthonukba látogatnak a gyermekek, hanem az otthonokba és temetőkbe is. Nem ünnepelni hanem emlékezni, még ha fáj is.

Ilyenkor mélyen belém hasít az érzés, hogy a szomorúság ellenére is micsoda szerencsés ember vagyok, mert megadatott, hogy élveztem ölelő karját, féltő szeretetét, időnként megrovó tekintetét. Volt édesanyám és gyermek lehettem, s a későbbiekben, - mely hála istennek most is tart - magam is megtapasztalhatom, ezt a felemelő, semmihez nem hasonlítható érzést. Sőt ennek a további fokozatát, a nagymamaságot.

Nem járok a temetőbe, talán ezért is kérte Édes, hogy szórásos legyen a temetése..

Mindenütt ott leszek édeslányom mondta és figyelek, úgy vigyázzatok…viccelődött nem is olyan régen.

Amikor szükségét érzem előre hozom a fényképét, előveszem, a még éltében neki készített mécses tartót, és meggyújtom a mécsest érette. S különben is mindig eszembe jut valamiért, amit mondott vagy amit csinált, azért. Nem vagyok hívő, de érzem, hogy itt van bennem, velem.

Édesanya hiányzol,

nap-mint nap gondolok rád.

De tudom, hogy jó helyen vagy

S lelked szabadon szárnyal.

Ha kérlek segíts, megteszed

Most már elhiszem neked.

S magamnak is talán,

Hogy boldog ott, ahol van

az ÉDESANYÁM.

Szerencsésnek mondhatom magam még azért is, mert van egy csodálatos anyósom, Mamóka. A legjobb anyós a világon. Tavaly ünnepeltük a 80. születésnapját. Isten éltesse sokáig jó egészségben, hogy még sok-sok éven keresztül élvezhessük társaságát és ölelhessük szeretettel.

Mamóka

a világ legjobb anyósa.

Legyél sokáig velünk,

Hogy meg legyen az örömünk.

Tudom ez kölcsönös érzés, mely nagyon jó dolog.

Boldog Anyák napját drága, ki nagymami és dédi is vagy.

Szeretünk teljes szívünkkel.

Szeretettel gondolok és mécsest gyújtok azokért, akik már csak a szívünkben, emlékeinkben élnek tovább.

Holdfény

Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkoz­hatunk újra.

Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszer csak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad.

Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.

Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.

Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.

Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek.

Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.

Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.

Gyere...

Várlak...

Nagyon...

Egyszer azt mondtad, hogy jártál a Titkok Kertjében.

Én is ráleltem a Kapura, beléptem a Kertbe és mindazt a sok szépet, amit ott találtam, Neked adom.

forrás: Őri István A tündérkert virágai - részlet

Különös táj a lelked: nagy csapat

álarcos vendég jár táncolva benne:

lantot vernek, de köntösük alatt

a bolond szív mintha szomorú lenne.

 

Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:

életművészet! Ámor győztes üdve!

De nem hiszik, amit a száj dalol,

s a holdfény beleragyog énekükbe.

 

A szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,

melyben álom száll a madárra halkan,

s vadul felsírnak a szökőkutak,

a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

/Paul Verlaine: Holdfény/

 

Varázslatos

Az összetört mese

A seregély szorgalmasan csipegette a szőlőt, amikor észrevett valamit a fűben. Egy kis teremtmény zokogott, hüppögött és sóhajtozott odalent. Hófehér volt rajta minden: az egész ruhája, cipője és a reszkető szárnyacskái is. Csak csöpp lábai pompáztak üdítő rózsaszínben, és kökény szemei varázsolták elé a hajnal első jeleit.
Elgondolkozott, hogy illendő-e valakit megzavarni fájdalmában, de győzött benne végül a segíteni akarás. Odalépett hozzá, zavartan köhintett néhányat, megköszörülte a torkát kétszer-háromszor, de az apróság még akkor sem vett tudomást róla.
- Kicsi lány, miért sírsz? - kérdezte összeszedve minden bátorságát.
- Nem vagyok lány - felelt az, és az egyik szárnyával letörölte könnyeit.
- Pedig pont úgy nézel ki, mint egy kislány szárnyakkal.
- Tündér vagyok, a tündérek pedig nem fiúk vagy lányok, hanem tündérek. Azért nézek úgy ki, mint egy kislány, mert ha varangyos békára hasonlítanék vagy egy szőrös félszemű kalózra, akkor nem szeretnének a gyerekek, és nem hallgatnák végig a mesémet.
- Akkor miért nem mesélsz most valakinek ahelyett, hogy itt sírdogálsz a hangyák közt?
- Brühühű! - a tündér lehajtotta a fejét, összehúzta magát egészen kicsire, és betakarta magát a szárnyaival. Pont úgy nézett ki, mint egy reszkető pingponglabda.

Szegény seregély most már végképp nem tudta, hogy mit tegyen, körbejárta néhányszor, majd megbökdöste kicsit.
- Na - mondta kedvesen.
- Na mi? - kérdezett vissza a tündér, kidugva egy kicsit a fejét a szárnyai alól.
- Azt akartam mondani ezzel, hogy biztos ki tudnánk találni valamit, ha elmondanád…
- Ó, hát ez az! Egy mesét kellene kitalálni, különben végem.
- Kis tündér, azt mondtad, hogy mesélni szoktál. Nem emlékszel egyikre sem?
A tündér lassan felült, megigazította aranyszőke haját, pislogott néhányat, és egy pillanatra még el is mosolyodott.
- Vannak gyerekek, akiknek ezen a földön már senki sem mesélhet többet. Nekik viszem az utolsót, mielőtt útra kelnek velem. Ez a mese egy kristályba van zárva, ami egyszer csak megelevenedik, feltárul, ami benne van. Nekem csak mosolyognom kell, és kézen fogni őt, ha itt az idő… ahogy röpültem, találkoztam egy pillangóval, gyönyörű pillangó volt, és táncolni akart velem. Nem tudtam nemet mondani, és körbe-körbe forogtunk a magasban. Zuhantunk, és újra emelkedtünk. Egy pillanatra közel került hozzám, és elejtettem a kristályt. Darabokra tört, kis szilánkokra. Az a kislány pedig nagyon beteg és vár engem. Ha nem tudok mesélni neki, akkor nem találja meg az utat. Hiába ártatlan, nem léphet be a fény termeibe. Mit tegyek, mondd meg, mit tegyek?
- Majd összeszedem azokat a darabokat, és elvisszük a kislánynak. Mindig leejtek eléd egyet, és mondod, ami eszedbe jut.
- És ha nem jut eszembe semmi?
- Vannak barátaim, akik segíthetnek. Itt van például a kutya. Ő az emberekkel lakik, biztos ismeri a meséiket is.

Több se kellett, csak annyi, hogy a tündér rendbe szedje magát valamennyire. Felkerekedtek, és megkeresték a kutyát.
- Szia - mondta a seregély. - Nagyon nagy bajban vagyunk. Ez a tündér összetört egy mesét.
A kutya kiejtette a szájából a csontot.
- Hogy lehet egy mesét összetörni?
- Pont úgy, ahogy ezt leejtetted. Egy pillanatig másra figyelsz, és vége… csak a csont többet bír ki - felelt szomorúan a tündér.
- Nem lesz semmi baj - próbálta megnyugtatni a kutya. - A kis gazdám minden este elmondja nekem a mesét, amivel az anyukája próbálta meg elaltatni.
- Jaj de jó! - tapsikolt a tündér. - Akkor most mondj egyet, kérlek!
- Hát… hmm, volt egyszer egy gonosz mostoha, aki elindult világot látni…
- Ez biztos?
- A mostohára világosan emlékszem, és tücsök is volt benne… Igen. A tücsök hegedült, a mostoha pedig hallgatta.
- Akkor együtt mentek világgá?
- Azt már nem tudom, de talán megkérdezhetnénk őt magát.
- A tücsök! - ragyogott fel a seregély szeme. - Ő biztos tud segíteni nekünk. Egy mesehősre van szükségünk.
- Egy mesére - jegyezte meg a tündér.
A tücsök egy fűszál alatt pihente ki az ebéd fáradalmait. Éppen át akart fordulni a másik oldalára, amikor hozzáért a kutya nedves orra.
- Nagyon elszemtelenedtek ezek a csigák - morogta, és aludt tovább.
- Tücsök - súgta fülébe a seregély -, tudsz te hegedülni?
- Nem tudok. És esőt fakasztani, hálót szőni, meg nyulat fogni sem tudok. Hagyj aludni.
- Most ez komoly - a tücsök kinyitotta az egyik szemét, és végignézett a társaságon. Látta, hogy valóban az. - A kutya azt mondta, hogy hegedültél a gonosz mostohának, miközben jártátok a világot.
- Nem hegedültem én soha senkinek! Ciripelni szoktam éjszakánként, de nem mindenféle jöttmentnek, hanem csak a lánynak, akibe éppen szerelmes vagyok.
- Ciripelj nekem! - kérte a tündér.
- Éppen ciripelhetek - felelt a tücsök.
Feltápászkodott, elvégzett néhány törzshajlítást és karlendítést, majd rázendített. A tündér aléltan hallgatta. Arcát pír öntötte el, és az ajkai is szétnyíltak. A többiek azonban nem lelkesedtek ennyire.
- Tudod, a mese… - figyelmeztette a kutya.
- Ó, a mese! - ébredt a valóságra, majd megsimogatta a tücsök hátát. - Nagyon szép volt ez a zene, de most segítened kell, kitalálni egy mesét.
- Mi sem egyszerűbb! - húzta ki magát a tücsök. - Volt egyszer egy kismadár. Reggel felébredt, ivott a hajnali harmatból, és egészen délig énekelt. Délben megevett néhány szem búzát, majd estig abba sem hagyta a csiripelést. Elbúcsúztatta még a napot, és bebújt a fészkébe a párja mellé. Itt a vége, fuss el véle!
- Ennyi? - kérdezte a tündér. - Túl egyszerű ahhoz, hogy hihető legyen. No nem baj, törd a fejed majd útközben!

Elindultak hát. A tücsök a kutya hátára telepedett, körülöttük repkedett a tündér, és valamivel feljebb a seregély, csőrében a kristály szilánkjaival. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megláttak egy rókát, ahogy jön velük szemben az úton.
- Nocsak, a ravaszdi! - szólt örvendve a kutya.
- Nem én vagyok az, hanem a bátyám - felelt csendesen a róka.
- És hol van a bátyád?
- Évek óta nem látta senki.
- Nem baj, akkor gyere velünk te. Mesélnünk kell egy kislánynak.
- Én még sohasem meséltem senkinek.
- Mi sem. Na indulás! - mordult fel a kutya.
A róka megvonta volna a vállát, ha lett volna neki, de így csak a fejét csóválta. Más lehetőség nem lévén, utánuk kullogott ő is. A város nem volt éppen közel. Sötét este lett, mire elértek az első házakhoz. Hang nélkül suhantak a néptelen utcákon, reménykedve abban, hogy nem tartóztatja fel őket senki. A kutya elég nyugodt volt, mert ismerte a terepet, de a róka mindig összerezzent, amikor elhajtott mellettük egy autó. A seregély és a tündér magasabban repültek, mint ameddig a kíváncsi szemek ellátnak, a tücsök pedig újfent elszenderedett. Éjfél előtt nem sokkal értek el egy terméskőből épített házhoz. Falait sűrűn benőtte a borostyán. Egyik szobában sem égett már a villany.
- Sietnünk kell - suttogta a tündér. - Ha harangoznak, akkor indulnom kell.

A seregély berepült a kéményen, és kinyitotta nekik az ajtót. A kislány a padlásszobában feküdt. Ébren volt még, hófehér arcocskájáról csurgott a veríték, és a plafont nézte mereven. A kutya és a róka letelepedtek az ágy két oldalára, a seregély a csillárra, a tündér pedig a párnára. Szárnyaival simogatni kezdte forró homlokát. A kislány meglátta a seregélyt, és védekezőn maga elé emelte kezeit.
- Ronda varjú, mit akarsz tőlem? - kérdezte reszketve.
- Ő nem varjú - felelt a tündér. - Nézd csak, kedves, ajándékot hozott neked.
A seregély kinyitotta a csőrét, és valami megcsillant a kislány ujjai közt. A kristály egy darabja volt.
- Ki vagy te?
- Tündér vagyok, és most egy mesét mondunk neked a barátaimmal. Azt a szép madarat seregélynek hívják. Az ágyad mellett a kutya és a róka vigyáznak rád, és jött még velünk egy jókedvű tücsök is.
- Én nem láttam semmiféle tücsköt - mondta a róka.
A kutya megrázta magát, és az álomszuszék pont az ágy közepére repült. Felugrott, és elkezdett ciripelni a tündérnek, mivel először őt vette észre.
- Kedves tücsök, megérkeztünk - figyelmeztette a tündér.
- Elnézést… khm… Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy madárka. Felébredt egy reggel és…
- Milyen madárka? - kérdezte bágyadtan a kislány. Megigazította a párnát a feje alatt, és félig felült. Okos szemeivel végigmérte a látogatóit.
- Tudod, amolyan kis színes, amiből mindenhol láthatsz bármennyit.
- Tyúk? - kérdezte a róka.
- Biztos, hogy nem tyúk. A tyúk nem tud énekelni.
- Talán csalogány - mondta álmodozva a tündér. - Az egyik egy csodálatos dalt énekelt nekem egyszer.
- Én nem akarlak belezavarni - szólt közbe a kutya -, de ha a madarad reggel megissza a harmatot, délben megebédel, és este lefekszik aludni, az bármi lehet, csak mese nem. Ha ébren maradtál volna, lett volna időd kitalálni valami jobbat.
A seregély nem tudott bekapcsolódni a beszélgetésbe, mert tele volt a csőre. Néha egy-egy szilánkot ejtett az ágyra, felülről már úgy nézett ki, mint a csillagos éj.
- Mi legyen akkor? - kérdezte a tücsök - Ha tudsz jobbat akkor…
Az utolsó darab kristály hullott az ágyra, és ekkor felragyogott a tündér szeme. Átölelte a kislány nyakát, közel hajolt a füléhez, és elkezdett mesélni valamit nagyon halkan. A többiek nem is értették minden szavát.
- …egy szeleburdi kis tündér… a pillangóval… ezer darabra tört szét… akkor a seregély… az emberek meséit… egy fűszál alatt… mondta a róka…

A kislány elmosolyodott, majd kacagni kezdett. Nevetett egészen a mese végéig. Akkor több dolog is történt egyszerre: éjfelet harangoztak, és felragyogott az ágyon szétszórt összes kis kristály. A tiszta ég kék színe töltötte be a szobát, melegség és nyugalom hullámai borították el őket. A kislány felkelt az ágyból, megfogta a tündér kezét, és útnak indultak.

De ezt már csak ők ketten láthatták. 

forrás: Varázstükör