A neten barangolva találtam rá ezekre a feliratokra.
Humorosak és mélyen szántó gondolatok egyaránt találhatók itt, s ha szeretnéd magadénak tudni, vagy csak ajándékba adni a következő linkre kattintva megteheted.
Tengernyi ajándékozási ötlet és webáruház is.
Amit ma megtehetsz, kevés, mégse halaszd el holnapig; részekből teljesül az egész, nagy szívvel tedd meg a kicsit.
Amit ma eltehetsz se sok, - nincsenek garasos csodák, - de valaki örülni fog még ennek is, hát add tovább.
Ezer szóból csak egy igaz, és sok beszéd elrejtheti, ha rábukkannál, melyik az, ne tétovázz kiejteni.
Naponta egy lépést tehetsz, hogy messzi célodat elérd, de ne csüggedj, Akit szeretsz ugyanígy elindul feléd .
/Fésűs Éva/
SZERETET
Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet.
/Fekete István/
ÜZENET
...tétova félénk mozdulat
varázslat ez féltelek,
sorsunk most lelkünkben kutat
ölelkező üzenet
vártalak, tudtam érkezel
vágyunk örök, s végtelen
szívemben laksz, hát létezel
itt őrizlek csendesen
ha vallomáshoz nincs szavunk
segít majd a képzelet
érezzük egymásért vagyunk,
sötét lenne nélküle.
Köd előttem, köd utánam,
valahol az éjszakában
rohanok a fátyolból szőtt utakon.
Mama, kérlek, vigyázz még rám,
előttem hosszú út áll,
te tudod, honnan jött és hova tart.
Már ismered a végtelent,
szférák zenéje dalol neked,
és tiéd lett a fény, az a fény.
Szállj, angyalszárnyakon,
az idő tengerén várnak rád a csillagok.
Szállj a messzeség felé,
hol véget ér a gond, s nincs már többé fájdalom.
Vár az éj, mely könnyű álmot ád,
te legyél, ki új mesét talál.
Köd előttem, köd utánam,
rohanok az éjszakában,
emléked kísér most az utamon.
Odafönn már semmi sem véges,
meséld el az új meséket,
ha az álom engem is örökre betakar.
Már ismered a végtelent,
szférák zenéje dalol neked,
és tiéd lett a fény, az a fény.
Szállj, angyalszárnyakon,
az idő tengerén várnak rád a csillagok.
Szállj a messzeség felé,
hol véget ér a gond, s nincs már többé fájdalom.
Vár az éj, mely könnyű álmot ád,
te legyél, ki új mesét talál
nekem
majd.
Szállj, angyalszárnyakon,
az idő tengerén várnak rád a csillagok.
Szállj a messzeség felé,
hol véget ér a gond, elmúlik a fájdalom.
Vár az éj, mely könnyű álmot ád,
te legyél, ki új mesét talál
nekem
majd
talán...
Ezernyi apró fény, sok pici mécses lángja
félénken pislákol, a szél, ha útját állja...
Itt van ma köztünk mind, aki elment,
akkor is, ha még nem nyert kegyelmet,
akkor is ha csillag lett az égen,
vagy utolsó erejével vajúdta, hogy: MÉG NEM!
A holtak útját járjuk szüntelen.
Felemel minket a gyász:
- A megérett kalász learatva,
de ami még nem szökkent szárba...
Ó mondd, minek?
Nevek és arcok vonulnak sorba.
Ifjak, öregek, mind ki megpihent.
Arcukat látni vélem a kis mécsesek
lángjai felett.
Visszatérnek, hogy figyelmeztessenek:
- Az élet mulandó, nehéz a feszület.
Mert ahol ők most lakoznak, csönd van és magány.
Csak maradjunk itt a földön, amíg lehet!
Síri a csönd és méltóságteljes,
s mi, akik vesszük az üzenetet, fejet hajtunk előttetek!
Emlékük legyen áldott, nyugalmuk csendes,
Gyászunkban legyen az Úr hozzánk kegyelmes!
/Török Stenczer Enikő - forrás poet.hu/
"Az emlékezés mindig sajnálkozás is, hogy a jót, amink volt, az idők folyamán el kellett vesztenünk, és a rossz nem lett jobbá."
/Erich Maria Remarque/
Néha megállt az evésben, s ilyenkor úgy érezte: a bokrok puha árnyékában elmúlt emberek lélegeznek, s a föld, ahol ül, azért meleg, mert előbb ült már rajta valaki. "Itt volt a fal" - mondta Matula, de hol vannak a kőművesek, akik rakták, hol a kéz, amely a habarcsot keverte, hol a gondolat, ami az egészt teremtette? Mi lett belőlük? Milyen erő lett belőlük? Hiszen az energia nem vész el, csak megváltozik.
Fa lett belőlük? Madárszó, virág, tölgymakk és mogyoró lett belőlük? Szél és pára lett belőlük? Felhő? De mi lett a képzelettel, a gondolattal? Belerakták a falakba, vagy itt kereng, és megérinti az ő képzeletének húrjait? Mi lett belőlük, mi lett belőlük? Föld, víz, elmállott csontok? Mész és foszfor? De hova lett a fájdalom, az öröm, a sírás, a kín, a mámor, a harag, a békülés, a szeretet? Egymásnak adták ezeket az érzéseket, és magukkal vitték?
/Fekete István/
A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél.
Ne változtass hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
/Henry Scott holland kanonok/
Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem, azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat. Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok.
/Szabó Lőrinc/
Valaki mindig elmegy közülünk, s magával visz egy darabot a szívünkből. Mozdulataikat, szavaikat ismételjük újra és újra, mintha csak így próbálnánk éltetni magunkban. Látjuk, ahogy odafentről fénylő csillagként ragyognak ránk. Ajkukon eddig sohasem hallott dallamok születnek. Dallamok, amelyek csak nekünk szólnak. Nekünk, az itt maradottaknak. Így értjük meg, hogy nincs értelmetlen élet, mert egy valami értelmetlen csak: és az a halál! Tovább őrizve szívünk mélyén, minden lélegzetvételünkben, gyertyalángba lobbant emléküket. Valaki elment közülünk. Örökül hagyva ránk emlékképeket. Itt hagyva egy ki nem hunyó gyertyafényt. Mert szívünkben és életünkben ŐK a Nap, a Hold és a csillagok, a bolygók, melyek körülöttünk forognak végtelen időkig.