... mint a vetőmag

Csodálatos verseket ajánlok figyelmetekbe, telve érzelmekkel, az élet szeretetével.

Farkasüvöltés - Preisz Antal versei

S hogyan lettem boldog tulajdonosa a könyvnek, elmondom:

Lassan egy éve, hogy egy nagyon kedves ismerősöm Erkó, - aki az óta szívemnek kedves baráttá vált - hívott az ötvenentúl közösségi oldalra. Regisztráltam és ismerkedtem a lehetőségekkel. Így találtam rá a Csipet-csapatra, akik között ott volt ő is. Bátorságot vettem és bekopogtam, s így része lettem egy fantasztikus közösségnek. Az oldalon van több fórum, de nekem ők a legkedvesebbek. A virtuális barátságból, kézzel fogható lett, mert havonta találkozunk, és nagyon fájdalmasan tud érinteni, amikor egyéb elfoglaltság miatt nem tudok velük lenni. A fórumra, néha betért egy kedves férfiember, aki humorával és verseivel elvarázsolt bennünket.

Mivel szeretem a szép gondolatokat és idézeteket, illetve verseket, mindig elolvasom a verses rovatot is. Nemcsak híres és ismert költők versei találhatók itt, hanem amit beírunk, mert valamiért kedves számunkra, vagy csak a hangulatunkat szimbolizálja. Így saját irományok is vannak szép számmal, aminek én különösen örülök. Sok kincsre leltem, gazdagodtam általuk, köztük Wolf verseivel, aki e kötet szerzője.

Jó érzés volt tudni, hogy születőben van egy verses kötet, amit most a kezemben tarthatok és olvashatom.

Ízelítőül álljon itt pár költemény, természetesen a szerző beleegyezésével. S amennyiben megtettszett és kíváncsi vagy a többire, szeretnél a magadénak tudni egy kötetet, írj bátran Wolfnak.

Az első vers, szívemnek kedves barátról, Nagyókáról szól, aki a Csipet-csapat örökös tagja, sajnos már csak lélekben van velünk. Wolf sorai csodálatosan jellemzik ezt a nagyszerű embert, akit - ha rövid időre is - a barátomnak tudhattam.

Mi nem köszönünk el

Mostanában már ritkán járok erre,

Bár most se jöttem volna e helyre,

Nem tört volna le szívemből egy darab,

Nem tűnt volna el egy percre a nap.

Nem szorult volna ökölbe a kezem,

Nem kellene a szemem rejtenem.

Nagyó! Egyszer Te minket már becsaptál,

Mikor úgy hívtad magad: Öreglány.

Akkor még nem láttam rólad a képet,

Csak soraid közt láttam a szépet.

Szavaidban is a szeretet égett,

Jóság és hit lengett körül Téged.

Mikor fotódat először megláttam,

Kis túlzással sóbálvánnyá váltam.

(De még a szívem is beleremegett!)

Mert, kis törődött nénike helyett,

Előttem állt Ő, maga - semmi kétség -

A kortalan örök női szépség.

Köszönjük a sorsnak, hogy köztünk éltél,

Szólhattunk hozzád, s Te ránk figyeltél.

Hogy mindig szeretettel válaszoltál,

Aki ott volt, senkit, ki nem hagytál.

Ahogy elköszöntél, sem volt rendhagyó:

"Szeretettel ölelek mindenkit. Nagyó."

Mi nem köszönünk el, mert itt vagy velünk.

Hallgatod szavunk, fogod a kezünk.

Itt vagy megszépült gondolatainkban,

Ébren és mosolygó álmainkban.

Tehetsz bármit, válhatsz hamuvá, röggé,

Velünk maradsz most és mindörökké.

Kék az ég

Hiábavaló villanásnyi léted?

Kétszáz év, s máris elfelednek téged.

Hogy megduplázd, nagyot kellene tenned,

nem elég csak "simán" embernek lenned.

Kék az ég, és a fű csak azért is zöld,

hipp-hopp…, s máris nélküled, forog a föld.

Ez a villanás, csak ennyi a tiéd,

fogadd el, becsüld meg, ne kérdezd: miért!

Örülj, hogy te élhetsz, hogy megszülettél,

hogy szüleid élnek, s te is szülhettél.

Feledd a múltat… ne mondd, hogy hiába…

ne mondd, hogy fáj még… hogy sorsodba zárva…

Keresd a szépet a megfakult mezőn,

lásd a virágot is a rozzant tetőn,

állítsd mosolyra, sírásra ferdült szád,

fogd föl: számtalan csoda várhat még rád.

Hunyt pilláid mögül is lásd a reményt,

mint fűszálon remegő cseppen a fényt.

Ha kérdenéd, miben hiszek

Tán elmondanám neked:

hiszek az elvetett magban,

a tiszta-szép gondolatban

a nyíló virágban,

a szép mozdulatban,

a simogató kézben,

a szellőben a fényben,

az unokám szemében.

Hitemhez nem kell Isten,

nem kell semmi, ami nincsen

nem kell malaszt, áhítat,

nem kell tömjén, mi átitat,

nem kell harangzúgás,

sem katedrális, sem égbenyúló tornyok

(hiába a feddés, hiába az átok),

ezek nélkül is messzebbre látok,

(Gogol Csehov Miller

Márai és mások)

ha megannyi óriásnak

vállaira állok.

Hiszek az őszben, a nyárban,

a munkás egyszerű szavában,

a tél első szűz havában,

a tavasz lágy sóhajában.

A patakban is hiszek s a kézben,

mely nem hagy veszni a vízesésben,

hiszek apám izzadt homlokában,

anyám tűnődő halk szavában,

hiszek a barátban, a társban,

ki velem volt a hegyre felfutásban,

ki most is velem lépdel lefele,

kezemben benne van a keze,

mely majd az út végén

szelíden tart a szakadék szélén.

Bennük hiszek kimondatlan… szótlan…

nevüket nem kiáltom ha félek… csak halkan…

Nem szólnék titokról, vágyakról…

kinevetett kigúnyolt álmokról…

Ha kérdeznél csak ennyit mondanék

S Te a harangzúgástól úgysem értenéd.

Minden nap

Minden nap várunk valamire,

valami jóra vagy valakire.

Valami szépre vagy csak másra,

ami rálegyint a megszokásra.

Hisszük, hogy eljön valamikor,

egy reggel… egy éjjel… akármikor.

Csendben érkezik, észrevétlen,

mint esti csillag a nyári éjen.

Ki tudja honnan, tudni fogod:

eljött mit vártál, ez a te napod,

s mosolyára csöndben megállhat,

forgása az őrült körhintádnak.

De lehet, későn veszed észre:

árva csillag érted jött az égre,

s míg eszmélsz, neked ragyog talán,

már el is tűnt a föld túloldalán.

A könyvre adott pénz látszólag eldobott pénz. Mint a vetőmag.

/Gárdonyi Géza/