Folyamatos lármában éljük az életünket. Van, akinek a csend túl sötét, mert a félelem, az egyedüllét jelenik meg benne. Van, aki megijed a csendtől, és ezért állandóan bömbölteti a rádiót, a tévét. Van, aki nem tud meglenni a csend nélkül, és csendes napokra, hétvégékre vágyódik. Sokféleképpen reagálunk a csendre, mert sokféle csend van. A napnak kell olyan részének lenni, amikor az ember csendben marad. Amikor átgondolja, hogy mit is jelentett mindaz, amiket eddig mondott, amiket eddig hallott. A csend ott kezdődik, ahol én, az önző ember elhallgatok, és engedem, hogy megszólaljon a belső énem. A csendben a lelkem szavai szólnak. A csend olyan, mint egy kép. Színei és formái, fényei és árnyékai vannak. De a csend beszél is hozzánk, elmeséli azt, ami volt, vagy lehetett volna. Vannak olyan szavak, amiket csak a csend mondhat el, ezek a lelkek titkos üzenetei. A nagy igazságokat mindig egy pillanatnyi csendben fedezzük föl, amikor elnémul körülöttünk a világ, és megvilágosodik bennünk valami. Szükségünk van a belső csendre, arra, hogy tudjunk megállni, újra töltekezni, mert e nélkül kiüresedhetünk. A csend teszi lehetővé, hogy tisztán láthassuk, mit tettünk, és hogyan tettük, honnan indultunk, és hová érkeztünk. A csend megtanít arra, hogy el tudjuk fogadni a sikert és a sikertelenséget, és megtanít szétválasztani a fontosat és a lényegtelent. A csend lehetővé teszi, hogy mindig tudjunk újra kezdeni. Vigyázzunk a belső csendünkre, gyakoroljuk, táplálkozzunk belőle. Én most egy percre, azokra gondolok, akiknek nem a szája hallgat, hanem a szíve, Kívánom Nekik, hogy az ő lelkükben is megszólaljon a szeretet csendje.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése