Rendezgettem az oldalamat és a piszkozatok között leltem az alábbi gondolatokra. Mivel a jelenlegi érzéseimet hűen tükrözik, "élővé tettem". Fogadjátok szeretettel.
Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb időn át haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj.
/Charlotte Brontë – Jane Eyre/
Nem az a legalapvetőbb érzelmi szükségletünk, hogy szerelmesek legyünk, hanem az, hogy társunk őszintén szeressen, olyan szeretettel, mely nem az ösztönökből fakad, hanem értelmi és akarati világában gyökerezik. Arra van szükségünk, hogy olyasvalaki szeressen, aki szabadon döntött mellettünk, s aki meglátja bennünk a szeretetreméltót.
Az ilyen szeretet erőfeszítést és önfegyelmet kíván. Azzal a döntéssel jár, hogy energiáinkat befektetve a másik javát igyekezzük szolgálni, s ha erőfeszítéseink nyomán gazdagodik az élete, az minket is megelégedéssel tölt el, hiszen őszintén szeretünk valakit. Ehhez nincs szükségünk a szerelmi mámorra. Valójában az igazi szeretet a szerelmi állapot elmúltával lép életbe.
/Gary Chapman: Egymásra hangolva/
A család azt jelenti, megosztjuk egymással a hibáinkat, a tökéletlenségeinket és az érzéseinket, miközben nem szűnünk meg szeretni egymást. De még ha szeretet árad belőlünk, akkor sem vagyunk mindig szeretetre méltók. Ha pedig nem vagyunk tökéletesek, lényeges, hogy meg tudjuk bocsátani önmagunknak és másoknak. Azután másnap reggel elölről kezdünk mindent. Olyan folyamat ez, mint a bimbó nyílása. Virágzás, virulás és virágba borulás.
/Bernie Siegel/
Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod – sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? – Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.
Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett?
Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen. Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik – tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád – neked csak járnod kell rajta.
/Marcus Aurelius: Rossz érzések ellenszere/
Ha eluralkodik rajtunk a félelem, a kétségbeesés, a megszokás, az állandóság, a reménytelenség, és a tragikum hálát adhatunk Istennek a bajor cukormázas kekszért. És szerencsére, ha éppen nincs keksz akkor is megnyugvásra lelünk egy ismerős kéz érintésében, vagy egy kedves gesztusban, egy apró biztatásban, vagy egy szerető ölelésben, vagy mások vigasztalásában.
/Stranger Than Fiction/Felforgatókönyv/
Ha beismerjük félelmeinket, akkor leszokunk arról, hogy más embereket hibáztassunk… Amikor elfogadjuk, hogy többé már nem kell tökéletesnek lennünk, és érzelmeink egyik fő mozgatórugójaként félelmeinket nevezzük meg, szeretteink erre reagálni fognak. Sérülékenységünk beismerése jobban működik, mint mások sértegetése.
/Andrew Matthews/
A világ leglassúbb folyamata: az érzés megváltoztatása a gondolat által.”
/Osvát Ernő/
